Különféle küzdők

Ugye emlékszel: gyerekkorodban azt mondták, ha vinni akarod valamire, keményen munkálkodnod kell. Hogy az élet tele fájdalommal és küzdelemmel; meg kell dolgozni azért, hogy elfogadjanak és szeressenek, és hihetetlen erőfeszítésbe kerül pusztán csak felszínen maradni.

Én legalábbis határozottan emlékszem, hogy anyám azt mondta: - A küzdelem nemesíti a lelket.

De ki állítja, hogy ez igaz? Nézd meg a természetet. Fennmaradásához valóban felhasznál bizonyos mértékű erőfeszítést, de küzdelmet nem.

Vajon a tigris úgy kel föl reggel, hogy ezt mondja magának: „Ma küzdeni fogok, mint az őrült, és remélhetőleg vacsoraidőre sikerül valami ennivalóra szert tennem”?

Szó sincs róla. Egyszerűen csak fölkel, kicsit megszimatolja a hónalját, vagy mit szoktak a tigrisek reggeli előtt csinálni, aztán elindul. Délre pedig ott van az ösvényen az ebédje, a Nagy Szellem jóvoltából.

Jó, az utolsó harminc méteren a tigrisnek egy kicsit rá kell gyorsítania. De ezt aligha lehet küzdelemnek nevezni. Lehet, hogy te is keresztülutazol a városon, hogy beválts egy csekket.

Csakhogy az erőfeszítés és a küzdelem között óriási a különbség. Nekünk, embereknek is erőfeszítésre van szükségünk a fennmaradáshoz, a küzdelem viszont olyan erőfeszítés, amelyet érzelem és elkeseredés színez.
Gondold meg: ha teljes felelősséget vállalsz az életedért, akkor azt is vállalod, hogy sorsodat magad alakítod, életed pedig alapvetően a legbelső gondolataidat és érzéseidet jelképezi - azt, hogy mit tartasz önmagadról.
Mármost, ha néhány éven keresztül néhány százezer alkalommal azt a gondolatot tápláltad a tudatalattidba: „Az élet küzdelem”, akkor természetesen ezt fogod a legbelső érzéseidből is kivetíteni. Még ha tudatosan nem vagy is tisztában bensődnek ezzel a vonásával, a gondolat
mégis mélyen benned lakik, és életed során minduntalan a felszínre bukkan.
Ha valamely ügy túl simán megy, ha valami túl könnyűnek látszik, belső éned energiát bocsát ki, amely azt mondja: „Vigyázz! Vigyázz! Egy így gyanúsan egyszerű.

Pusztítsuk el íziben ezt az ügyet, és közelítsük meg onnan, ahonnan nehezebb, hogy olyan körülmények álljanak elő, amelyek igazolják belső hitünket, mely szerint az élet küzdelem.”
Tehát a dolgok széthullanak, és te úgy érzed, mintha egy szem mogyorót görgetnél föl a Mount Everestre az orrod hegyével. Végül, miután ismét sikerült megtapasztalnod a balsors minden nyűgét s nyilait, belső éned kissé felhígítva előállítja ugyanazokat a körülményeket, amelyek úgyis előálltak volna - hetekkel ezelőtt, minden erőfeszítés nélkül.
Ez az írás segít felismerned a küzdelmet, földeríteni az okait, és MEGSZÜNTETNI.
De előbb vegyünk szemügyre néhány jellegzetes figurát a Küzdők Panoptikumából.
Biztos vagyok benne, hogy élvezettel figyeled majd meg őket barátaid, ismerőseid körében.

A férfiak szeretnek küzdeni, de a nők közül is sokan. A férfias változat valahogy így fest: Ha a tüdőm kiköpöm, és hajtok, mint az állat, az emberek derék fickónak tekintenek majd, és tisztelettel bánnak velem.

Hogy jutok-e eredményre vagy sem, az keveset számít; az a fő, hogy
lássák nagyszabású erőfeszítéseimet. Annak érdekében, hogy hősiességemet mindenki elismerje, eszeveszett cselekvésből építek színházat magam köré: zsúfolt napirend, világrengető fontosságú értekezletek, hosszú túlórák, állandó nyomás.

Ettől a cirkusztól persze bennem is nő a feszültség, de az része a műsornak: a feszültségből mindenki látni fogja, mennyire vállalom a felelősséget, és cserében szeretni, becsülni fognak.

Vagy nem?

Ha az igazságra vagy kíváncsi: nem. Ami azt illeti, minden józan ítélőképességű ember komplett hülyének tartja ezt a férfitípust. Belső gyengesége - az, hogy képtelen elfogadni önmagát - kilométerekről meglátszik.

Feláldozza az életét azért, hogy szeretetet vagy elismerést csikarjon ki. Cselekvési mániája csak még jobban aláhúzza, hogy nem ura az életének,
és tulajdonképp fogalma sincs róla, mit csinál.

A másik közismert küzdő a „terrorista” típus. Ez az illető nincs kibékülve önmagával, ezért kitalálja, hogy képtelen megtalálni az utat a társadalomhoz - vagy azért, mert hátrányos helyzetűnek született, vagy azért, mert nem fogadták be, vagy valami más sérelmet dédelget
magában. Emiatt a társadalom peremén kénytelen működni, de segítséget senkitől sem fogad el. Száz és száz ötlettel indul neki, de valahogy egyik sem jön be. Ha valamilyen kapcsolata vagy munkája mégis sikerül, azt talmi eredményként könyveli el, mert nem sikerre vágyik, hanem arra, hogy elfogadják. Sikereit tehát általában önmaga számolja fel, és megy tovább,
hogy valami másért küzdhessen.
Ha a terrorista egyszer azon kapja magát, hogy kezd beilleszkedni - például állást kap egy vállalatnál -, nyomban kivetnivalót talál a helyzetében, és mindent elkövet, hogy megváltoztassa.
Tevékenysége többnyire arra irányul, hogy fenyegesse vagy veszélyeztesse környezetét, míg végül előbb-utóbb kirúgják. A terrorista nem használja a rendszert, hanem kötelességszerűen harcol vele, ezért sohasem kapja meg azt, amit akar. Nem támogatja senki. Ha útjába
akad valaki, aki szereti és elfogadja, erre a tényre nem fordít figyelmet, inkább arra koncentrál, ami élete lényegét képezi: az elutasításra.

A küzdő harmadik típusa a hivatásos pipogya. Ez a figura annyira gyenge, annyira képtelen irányítani az életét, hogy mindenki az orránál fogva vezeti. Ez persze felbőszíti; az általa logikusnak és jogszerűnek ítélt alapállásból követelőzik, de küzdelmét energiaszegénység jellemzi, nem is jut vele semmire, és nem is hederít rá senki. Típusváltozata a „lelki” pipogya.
E verziónak óriásira duzzadt az egója; úgy érzi, őt az Isten ajándékképpen pottyantotta a földre, azzal a feladattal, hogy egy helyben trónoljon, és „különleges” legyen.

Általában annyira „magasztosnak” érzi magát, hogy a kezét nem akarja beszennyezni az élettel. Elvárja az emberektől, hogy Istenként tiszteljék, és hódoljanak előtte. Általában őrült mód szokott küzdeni, mert embertársai nehezen fogadják el az életstílusát, és kudarcba fulladt életét fenyegetőnek érzik.
A nőtípusok közül az egyik feltűnően hasonlít férfi megfelelőjére. Az ő játékának ez a mottója: „Fogadjatok el, mert nagyszerű vagyok. Tekintsetek istennőnek, mert vagyok olyan erős - ha nem még erősebb -, mint bármelyik férfi.” A játékhoz férfias ruhákba öltözik, vad sportkocsival jár, rémületesen agresszív tud lenni (ezzel ellensúlyozva önbizalomhiányát), és akárcsak férfipárja, ő is a legmagasabb sebességre kapcsolva hajszolja magát.
Istennőnek lenni kemény munkát jelent, mert állandóan magasztos pózokban kell tetszelegni.
A többi ember általában nem az istennőt látja benne, ezért komoly energiákat kell befektetnie abban a reményben, hogy meggyőzi őket. Azáltal, hogy a férfit utánozza, a nő voltaképpen beismeri: „Tudom, én vagyok a gyengébb”. Ez persze nem igaz, hiszen a legtöbb nő lelkileg
erősebb a férfiaknál, pláne, ha ezt felismeri.
Egy másik nőtípus a „hervadozó penészvirág”. Alapállása a következő: „Gyámoltalan, védtelen kis teremtés vagyok. Nincs erőm, és nem is értem az életet. Nem tudok két számot összeadni, nem tudom kicserélni a biztosítékot, érzelmeim parkolópályán állnak. Könyörgök, ments meg, könyörgök, gondoskodj rólam. Akkor legalább elüldögélhetek valahol, és talán nem is kell csinálnom semmit.”
Ez bizonyos mértékig működik is, mert előbb-utóbb megjelenik az  életmentő” típus, hogy a segítségére siessen. A probléma abban van, hogy az életmentő, légyen bár férfi vagy egy másik nő, csak egyszer-kétszer hajlandó megmenteni Penészvirágot, aztán továbbmegy, mert
nem talál benne semmit.
Minél többször adja elő kisded műsorát a „hervadozó penészvirág”, annál nehezebb lesz önbecsülést éreznie. Az önbecsülés hiánya előbb-utóbb olyan emberek közé sodorja, akik abban lelik örömüket, hogy őt manipulálják.

Küzdelme öngerjesztő módon halad előre egy spirális pálya mentén: ahhoz, hogy az áhított figyelmet megszerezze, egyre drámaibb és
megrázóbb módon kell előadnia a védtelenséget. Végül belesodorja magát az áldozat szerepébe.
Ezt a típust mindenki ismeri. Ha találkozol vele, valóságos litániát ad elő, mennyi szerencsétlenség érte. Semmit sem tehetsz érte, mert nem kéri a segítségedet, csak azt akarja, hogy együtt keseregjetek. Vele beszélgetve gyakran érzi az ember: talán jól orrba kellene verni, hogy egy kis örömöt szerezzünk neki.
Mi a közös ezekben a figurákban? Először is az, hogy mindannyian eléggé ostobák. Személyiségüknek olyan oldalára játszanak rá, amely nem valóságos. Pedig csak egy kicsit kellene igazítaniuk a beállítottságukon, és küzdelem helyett folyammá változna az életük.

A küzdelmet csak kemény munka árán lehet előállítani, a folyam viszont természetes állapot, amely abból fakad, hogy az ember elfogadja önmagát, és észreveszi, hogy élete többnyire egyensúlyban van.

Stuart Wilde
Az élet nem küzdelem