Akinek az élete az anyagiak körül forgott, és soha nem törődött tudati fejlődésével, annak számára a test és a tetem közötti különbség talán fel sem fogható.

Az ilyen emberek számára mindenképpen a reménysugár látszik megcsillanni, hallván, hogy a kutatóknak sikerült emberi sejteketklónozniuk.

Ha arra gondolunk, hogy Steven Spielberg filmjében, a ]urassic parkban, egy teljes élőlényt sikerült regenerálni egy őssejtből, akkor tudományos szempontból legalábbis újra gondolandó rég elhunyt emberek feltámasztásának lehetősége.

Tényleg ilyen messzire merészkedünk majd? Amint a ku-tatók rendelkeznek a megfelelő technikával, akkor bizonyára alkalmazni is fogják. A politikusok természetesen azért építtették meg az első atombombát, hogy soha ne kerüljön sor a bevetésére, de nem lennének politikusok, ha adott szavukhoz és ígéreteikhez tartanák magukat. Mi pedig nem len-nénk emberek, ha szorongásunk érdekében végül nem hoz-nánk meg minden áldozatot. Ennél fogva a klónozás techni-kájának területén is, ha majd egyszer átszakad a gát, a min-dent jobban tudók hamarosan követni fogják a példát. A megfelelő törvények pedig, amelyek a technikával való visszaélés megakadályozására hivatottak, ez esetben szin-tén gyorsan módosíthatók.
Az evolúció sokféleségének trendjével szembehelyezkedve ezzel megint egy lépést tennénk az amúgy is mindenütt kirajzolódó egyhangúság irányába. Képletesen szólva a régi emberi génprogramnak egyre újabb és újabb kiadásai jelennek majd meg. Ugyanakkor ilyen jövőbeli forgatókönyvek nélkül is meglehetősen előrehaladt a halál elfojtása, s ez komoly problémákat okozhat.
A halál megfricskázásának gondolata pontosan beleillik a modern menedzserideológiába, amely szívesen teszi meg önmagát minden dolgok mértékévé. De még ha az utolsó pillanatban kiragadunk is néhány szervet a halál karmaiból, hogy haldoklókba ültessük, továbbéléshez segítve őket, a halál hatalmát ezzel még nem törjük meg. A legmodernebb intenzív osztályokon sem ünnepelhetjük az emberek, pontosabban az orvosok legrégibb "ellensége" felett aratott valóságos győzelmet, így a modern ember más stratégiát alakított ki.
Hárítjuk a halált, s amennyire csak lehetséges, kiszorít-juk látóterünkből. Így viszont nem vesszük észre azokat a nagy lehetőségeket, amelyeket az élet végső stádiuma kí-nál. Mivel azonban manapság az összes többi nagy változással konfliktusban élünk, kezdve a fogantatástól a szülésen és a pubertáson át egészen a változás évég, a végső, nagy átalakulással kapcsolatos problémáink talán csak kevésbé szúrnak szemet. Mindenesetre a halál a modern ember számára egyre kevésbé jelent megoldást, még kevésbé megváltást.
A németek jelentős része már nyilvánvalóan nem hisz abban, hogy egyáltalán meg kell majd halnia. Arra a kérdésre, hogy hol halnának meg szívesebben, odahaza vagy egy klinikán, közel 90 százalékuk azt válaszolta: "Ha meg kell halni, akkor inkább odahaza." Ezzel a megfogalma-zással: "ha meg kell halni. . .", elárulják, hogy voltaképpen mennyire kevéssé hisznek a halál realitásában. Ami első pillantásra kollektív elbutulásnak tűnik, valójában a modern társadalom masszív hárítási stratégiájával állhat összefüggésben.
Minden elfojtással az igazi baj az, hogy aktivitása az "árnybirodalomban" fokozádik. Így a halál is ott bukkan fel a leginkább, ahol a legkevésbé gyanítanánk: a nap legszabadabb és így állítálag legszebb időszakában a szabadidőnkben, a legjobb pillanatban - értsd: adásidőben.

A televízió képernyőjén a lehető leglátványosabb módokon jelenik meg minden csatornán, s diadalittasan tobzódik számtalan, többnyire kegyetlen fellépéseiben. A filmesek és a televíziós szerkesztők estéről estére ünneplik a halált, s az a legkülönfélébb változatokban hatol be titokban, de a tévépolgár számára mégiscsak megnyugtató mádon a kényelmesen berendezett lakószobába. Ő ugyanis lazán hátradőlhet a karosszékében, és elmerenghet azon, hogy ővele bizony mindez nem történhet meg. Nézőként nem kell azzal számolnia, hogy a gépfegyversortúz szitává luggatja, vagy hogy egy autás üldözés során odavész. Ha éveken, sőt évtizedeken át estéről estére élvezettel csüng az ilyen jeleneteken, élete végén - úti csomagjában látványos haláljelenetek ezreivel - mégis rettentő felkészületlenül fog majd ott állni a túlvilágra vezető út küszöbén. A mozi és a televízió az árnyékvilág végrehajtájaként segédkezik, amely, ha a krimiket és a horrorfilmeket betiltanák, bizonyosan más síkokon nyomulna be tudatunkba.
A halálnak a kórházakba történő egyre gyakoribb száműzése oda vezet, hogy egyre kevesebb ember éli át hozzátartozája halálát.

A megkérdezettek imént említett 90 százalékának határozott kívánságával ellentétben a halál színhelye napjainkban túlnyomórészt a klinika.

Az érintettek többsége ott kénytelen átélni a vég kezdetét, és nem is egyszemélyes, hanem leggyakrabban sokszemélyes kórtermekben.

Mihelyt az egyik betegtárs észreveszi szomszédjánál a halál közeledtét, csöngetnek a nővérért, aki aztán az ágyat a haldoklóval együtt kitolja a kórteremből. Ha mindez általában nem tudatosul is, a haldoklókat a szó legszorosabb értelmében "kitoloncolják": saját, megszokott környezetükből előbb egy kórterembe, majd onnan a fürdőszobába vagy valamelyik folyosóra.
Haldoklószobák kialakítása még a legmodernebb klinikák terveiben sem szerepel, de ha akad mégis egy-kettő mutatóba, akkor azok a kivételek. Üres szobák a mai kor amortizációs törekvéseivel nem egyeztethetők össze, és így nem ritkán a fürdőszoba lesz az utolsó kijárat, a halál egyre job-ban elidegenedik tőlünk.

Még ha igyekeznek is értesíteni a hozzátartozókat, nem mindenki érhető azonnal el, így olykor senki nincs jelen, hogy végigkísérje a haldoklót ezen az utolsó, nagy változáson.
Az orvosoknak és a nővéreknek nincs idejük a haldoklóval foglalkozni. Nem szólva arról, hogy ki sincsenek képezve erre. Az orvosegyetemi tanulmányok során egyetlen szemináriumi óra sem foglalkozik azzal, miként könnyíthetünk lelkileg a haldoklón. Saját szemszögükből az orvosok a halált vereségnek tekintik, és egyáltalán nem tartják magukat illetékesnek ezen a téren. Már az orvosi nyelv ficamai is inkább árulkodnak erről a dilemmáról, mintsem hogy elrejthetnék. Moribundusról beszélnek, amikor egyik betegük haldoklik, vagy azt mondják, hogy ebben vagy abban a kórteremben exitáltvalaki (lat. exitus = kijárat, vég).

/Rüdiger Dahlke - Miért beteg a világ/

A könyvet itt letöltheted:http://www.belsoszepseg.hu