Az utóbbi évtizedekben a szervátültetések révén a halál újszerű módon került az orvosok érdeklődésének a középpontjába.

Így egynémely haldokló mégiscsak újra fontossá válik, pontosabban nem ő, hanem még működő szervei.

]ellemző módon a gyógyszeripar, amely a transzplantációkhoz, így az immunreakciók csökkentéséhez szükséges készítményeket előállítja, orvosi szemináriumokat szponzorál, amelyeken azzal foglalkoznak, hogy miképpen lehet a hozzátartozókból a legtapintatosabban, ugyanakkor a legnagyobb hatásfokkal kikényszeríteni a "kitermeléshez" szükséges beleegyezést.
De ugyan ki lenne hajlandó nálunk anyagilag támogatni a haldoklók segítését célzó tanfolyamokat? Kétségtelen, hogy mindenekelőtt a Hospice-mozgalom, valamint publikációival

Elisabeth Kübler Ross - A halál és a hozzá vezető út című könyve magyarul is olvasható - úttörő munkát végzett a haldoklók segítése és a haldoklás folyamatának megérté-se terén, mégis a kezdeményezés még mindig az egyén ke-zében van.

Ha kritikai pillantást vetünk a szervátültetésekre, mindenekelőtt azt kell tisztán látnunk, hogy ezt a fejlődést a betegek kívánsága tartja lendületben. Szervátültetéssel valóban sok élet hosszabbítható meg, és sok, igen súlyos beteg számára a transzplantáció az egyetlen túlélési esély . Így az orvosok végső soron a korszellem megvalósí tásához nyújtanak segédkezet, hiszen olyan világban élünk, amelyben le kell győzni a halált, s még mindig inkább kitépünk a markából egyes emberi testrészeket, mintsem hogy méltósággal elismerjük.
Mindebben az a félelmetes, hogy egyre több beteg egyre több szervet igényelne, s egyáltalán nem hal meg például balesetben annyi fiatal, hogy ez a szükséglet kielégíthető lenne. Ezért az orvosok potenciális betegeik nevében is olyan törvényeket követelnek, amelyek több szervkivételt tenné-nek lehetővé. Ámde a halál hárítása a népesség körében azt eredményezi, hogy az öt százalékot sem éri el azoknak a száma, akik már életükben beleegyezésüket adják a szervadományozáshoz. A legtöbben ezt a problémát is olyan messzire tolják ki, mint általában a meghalás kérdését.

Aki nem hisz a halál erejében, s tudat alatt halhatatlannak hiszi magát, természetesen a szerveit sem fogja rendelkezésre bo-csátani.
Ehhez vegyük még hozzá, hogy ma már egyáltalán nem tudjuk megmondani, mikor hal meg egy ember, és mikor tekinthető valóban halottnak.

A szív leállása a hightech-medicina vívmányainak köszönhetően régen nem számít a halál jelének. A manapság széles körben elfogadott agyha-lál-kritérium sem problémamentes, mert tényleg előfordult már, hogy emberek minden EEG-tevékenység megszünése, után is visszatértek az életbe, például súlyos barbiturátmér-gezést vagy jéghideg vízben bekövetkezett fulladást köve-tően.

Valóban, pontosan ez a reménysége azoknak is, akik lefagyasztatják testüket. Természetesen az a néhány ezer holttest, amely jéghideg, folyékonynitrogén-koporsójában várakozik, semmiféle agytevékenységet nem mutat már. De ugyanilyen természetes, hogy mégsem lehet testükből egyetlen szervet sem kiemelni, hiszen a jelöltek életükben mégiscsak a legkomolyabban gondolták, hogy szerveikre egyszer még nekik maguknak lesz szükségük.
Egy teológusokból, filozófusokból és jogászokból álló tudós társaság különböző megfontolásokból kiindulva nemrégiben a transzplantációs medicina létalapját kezdte piszkálni, amennyiben kétségbe vonta az agyhalál elméletét. Azóta már néhány orvos is elhatárolódott tőle. Ezzel a lépéssel azonban közvetve és kimondatlanul azokra az orvosokra vetnek igen rossz fényt, akik ezen elv alapján végzik a szervátültetéseket.
Az agyhalálelmélet hívei ezzel szemben előszeretettel hivatkoznak arra, hogy az agyhalál a tudat végét jelenti, ami persze az archetipikus orvoslás szemszögéből hajmeresztő feltételezés. Ez annyit jelentene, mintha egy televíziókészülék elromlása együtt jáma a tévéprogramok megszűnésével. És ha csupán az agyhoz kötődő tudat tenné az embert, nyomban fel kellene tennünk azt a kérdést is, hogy akkor milyen eljárással ültethető át az agyszövet, miként erre például a Parkinson-kór esetében embrionális agyszövetek beültetésével már történt kísérlet. Azonkívül kényszerítő erővel következne ebből, hogy a vetélésben való orvosi közre-működést minden körülmények között megtagadjuk, mert az agy az elsők között alakul ki a magzatban, s a terhesség harmadik hónapjában olyan szinten van, hogy már álomképek feldolgozására is képes.
Éppoly kevéssé tudjuk tisztázni tehát, hogy mikor tekinthető az ember végleg halottnak, mint azt, hogy mikor kezd élni. A spirituális filozófia szerint az élet nem a fogantatással kezdődik, és nem a halállal végződik, hanem az élet van. A halhatatlan Iélek a fogantatáskor fokozatosan birtokba veszi a testet mint Iakót, majd végül újra elhagyja. Hogy ez pontosan mikor történik meg, természettudományos módszerekkel taIán soha nem fogjuk tudni megállapítani. Egy általános érvényű meghatározás ezért végső soron mindig ködös marad. Mindamellett az orvosok jogi biztonságban szeretnének dolgozni számos elgondolásuk megvalósításán az életnek ezekben a homályzónáiban. Ezt a biztonságot a jogászoknak kell megadniuk számukra, holott a jogászok képesek erre a legkevésbé, s orvosi szakvéleményekre várnak, amelyek következésképp csakis szubjektívek lehetnek.
E bizonytalanságok dacára nap mint nap végeznek szervátültetéseket német klinikákon. Több mint ezer embert sikerült az elmúlt évek során "kibelezni" minálunk, és ennél lényegesen több embernek volt ebből haszna a szónak ab-ban az értelmében, hogy sikerült elodázni haláluk óráját. Mindazon kifejezések, amelyeket ebben az összefüggésben használunk, borzalmasak füleinknek, hiszen a mészárosok vagy a vadászok szaknyelvéből származnak. Márpedig az orvosok sem az egyikkel, sem a másikkal nem kívánják azo-nosítani magukat.
Jogi téren is számolniuk kell azzal az orvosoknak, hogy a törvényalkotó sajátos meghagyásokkal él velük szemben, amelyek arra utalnak, hogy gyanakvással nézi a szervek felkutatására irányuló vadászszenvedélyüket. Az "érdekkonf-liktusok" elkerülése céljából soha nem azok az orvosok állapítják meg a donor halálát, akik a szervkivételt végzik. A kivételt végző orvoscsoport tagjai mindezen esetekben valóban érdekkonfliktusba keverednek, mert megszokott orvosi tevékenységükkel ellentétben a páciens mihamarabbi halálában kell reménykedniük, hogy munkájukat elvégezhessék. A jogi szabályozás a törvényalkotás nyilvánvaló félelmét, mintegy hátsó gondolatát mondja ki arra vonatkozóan, hogy orvosok pusztán önmagukra hagyatkozva akár túl korán is kimondhatják a halál beálltát azért, hogy mihamarább hozzájussanak az igényelt szervekhez. Önmagában is felháborító gyanú ez, amit az egész orvostársadalomnak a legsúlyosabb sértésként kellene kezelnie. Legjobb tudomásom szerint azonban mind ez ideig senki nem zaklatta fel magát emiatt, még az orvostársadalom máskor olyannyira érzékeny képviselői sem. Márpedig ennek csakis az lehet az oka, hogy az élet elmúlására legszívesebben nem is gon-dolunk, ehelyett lehetőleg elfojtjuk.
Az orvosi dolgokban járatlan ember ismereteit meghaladja minden olyan döntés, amelyet a szervátültetés kérdésében hoztak, s megütközéssel fogadja már a legegyszerűbb kérdéseket is. Az agyhalál állapotában lévő donort például a szervkivétel előtt narkotizálni kell, hogy elkerüljük a fájdalomokozást. Hogyan lehetséges azonban, hogy valaki, aki állítálag halott, fájdalmat érezzen? Vagy mi az oka annak, hogy az orvosok a hozzátartozákat, miután azok beleegyezésüket adták a szervkivételbe, csak vonakodva engedik a donor közelébe? Csak nem azért, mert a vérből, nagyon is "elevennek" látszó "halott" láttán netán meggondolnák magukat?
Az egész forgatókönyv akkor válik igazán hátborzongatává, ha megprábálunk kissé távolabbra tekinteni. Az Eurotransplant keretén belül talán még sok minden igen jól szabályozhatá, habár itt is szemet szúrnak már bizarr jelenségek. Ha például Münchenben Thurn und Taxis hercegének, Németország egyik leggazdagabb emberének "kell" egy szív, meglepő mádon azon nyomban akad egy. Amikor a donor szíve leáll, haladéktalanul ott a következő az újabb cseréhez. Csak ezután szabad a hercegnek meg-halnia. Még ha nem sajnáljuk is a hercegtől az összesen három szívet, a kérdés akkor is kérdés marad: vajon a kezelőorvosok a herceg számos erdei munkása közül bármelyiknek találtak volna ilyen gyors egymásutánban két méregdrága beültetendő pótszívet? Egy demokráciában, amelyben az orvosi ellátás állítólag mentes az osztályszem-pontoktól, az ilyen témákat voltaképpen nagyon komolyan kellene venni. Az a körülmény, hogy az ilyen kérdésekben amúgy nagyon is érzékeny közvélemény ezt a kérdést megkerülte, sőt még a sajtó is meglepő nagyvonalúsággal feledkezett meg róla, az elfojtással állhat összefüggésben. Természetesen egészen más témák is megbújnak itt a háttérben. E példa alapján mindenki képet alkothat magának arról, hogy milyen nagy beleszólása van a pénznek többek közt az orvoslásba is. Akár bele is borzadhatunk, jóllehet egy olyan társadalomban, amelyet minden területen a pénz kormányoz, ez az összefüggés végtére nem is annyira meglepő.

/Rüdiger Dahlke - Miért beteg a világ/

A könyvet itt letöltheted: http://www.belsoszepseg.hu