Van egy nagy, mégis egészen hétköznapi titok. Mindenkinek része van benne, mindenki ismeri, de csak kevesen gondolkodnak el rajta. A legtöbb ember tudomásul veszi, csöppet sem csodálkozik rajta. Ez a titok az idő. Van naptár, van óra, hogy mérje, de ez mit se jelent, hiszen mindenki tudja, egy-egy óra néha egész örökkévalóságnak tetszhetik, el is suhanhat, akár egy pillanat – attól függ, mit élünk meg abban az órában. Mert az idő élet. Az élet pedig a szívünkben lakik.

S ezt senki se tudta jobban, mint a szürke urak. Senki se ismerte úgy az óra, a percet, sőt egyetlen másodperc értékét az életükben, mint ők.

Persze úgy ismerték, ahogyan a pióca ismeri a vér ízét, s így is cselekedtek.

Terveket koholtak az emberek idejét illetően. Nagyszabású és gondosan el készített tervek voltak. A legfontosabb az volt nekik, hogy tevékenységüket senki ne vegye észre.

Észrevétlenül megtapadtak a nagy város életén, hozzáférkőzve annak lakosaihoz. S lépésről lépésre, föltűnés nélkül hatoltak naponként előre, s birtokba vették az embereket.

Mindenkit ismertek, akit céljaik eszközének szántak, a kiszemelt minderről nem is sejtett semmit. Csak a megfelelő pillanatra vártak, hogy rátehessék a kezüket. S mindent megtettek, hogy ez a pillanat bekövetkezzék.

Itt volt például Fusi úr, a fodrász. Nem volt épp világhírű hajdondász, de az utcájában megvolt a tekintélye. Nem volt se szegény, se gazdag. Az üzlete a város közepén kicsi volt, egy inast tartott. Egy nap Fusi úr az üzlete ajtajában állt, s vendégre várt. Az inas szabadnapos volt, Fusi úr egyedül volt. Nézte, hogyan csobog az eső az utcakövekre, borús nap volt, s Fusi úr lelkében sem sütött a nap.

Így telik el az életem – töprengett –, csattogtatom az ollót, fecsegek szappanozás közben. Egyáltalán, mi marad nekem az életből. Ha egyszer meghalok, olyan lesz, mintha sose is léteztem volna.

No, ez nem úgy volt, mintha Fusi úrnak bármi kifogása lett volna a fecsegés ellen. Nagyon is szeretett csevegni, nézeteit a vendégeknek bőven föltárni s meghallgatni őket, miként vélekednek. Az ollócsattogtatás meg a szappanhab is ínyére volt. A munkája mindig jókedvre hangolta, s tudta, hogy jól is csinálja.

Kivált az áll alatti borotválás, szőrrel szemben, volt a gyöngéje. De mégis vannak pillanatok, amikor minden ilyesmi elveszíti fontosságát. Ez bárkivel el fordulhat. "Semmi értelme az életemnek – morfondírozott most Fusi úr. –

Mert hát ki vagyok én? Egy kis fodrász, ennyi lett belőlem. Ha az igazi életet élhetném, egészen más ember volnék! Hogy milyen az az igazi élet, arról Fusi úrnak valójában kevés fogalma volt. Csak valami jelentőset képzelt, valami különösen előkelőt, ahogyan ez a képes újságokban látható. "De hát – tűnődött kedvetlenül – ilyesmire az én munkám mellett nincs idő . Mert az igazi élethez idő kell. Szabadnak kell lenni. Én pedig életem végéig rabja maradok az ollócsattogtatásnak, a locsogásnak, a szappanhabnak.

Ebben a pillanatban előkelő, hamuszürke autó érkezett, s megállt Fusi úr fodrászüzlete előtt. Szürke úr szállt ki belőle, s belépett az üzletbe.

Ólomszürke aktatáskáját a tükör előtti asztalkára tette, keménykalapját a fogasra akasztotta, s leült a fodrászszékbe, zsebéből kivette a noteszét, és lapozni kezdett benne, közben apró szivarja füstjét fújkálta.

Fusi úr becsukta a boltajtót, az volt az érzése, mintha hirtelen hideg járná át a kis helyiséget. – Mivel szolgálhatok? – érdeklődött zavartan. –

Borotválás, haj vágás? – S nyomban átkozta is magát a tapintatlansága miatt, hiszen az úr tar koponyája, akár a tükör, úgy ragyogott. – Egyik se – mondta a szürke úr mosolytalanul, furán hangsúlytalan, úgyszólván hamuszürke hangon. – Az Id takaréktól jövök. Az XYQ/384/b. számú ügynök vagyok.

Tudjuk, hogy ön takarékkönyvet szándékozik nyitni nálunk.

– Erről én nem tudok – mondta egyre zavartabban Fusi úr. – szintén szólva, azt se tudtam, hogy ilyen intézmény létezik egyáltalán.

– Nos, most már tudja – válaszolt az ügynök szűkszavúan.

Lapozott a noteszében, s folytatta: – Ön ugyebár Fusi úr, a fodrász? –

- Helyesen mondja, az vagyok – felelte Fusi úr.

– Akkor viszont jó helyen járok – vélte a szürke úr, s becsukta a noteszét. – Ön nálunk várományos.

– Mi vagyok, kérem? – csodálkozott Fusi úr.

– Nézze, kedves Fusi úr – mondta az ügynök –, ön ollócsattogtatással, fecsegéssel, szappanozással elpazarolja életét. Ha egyszer meghal, olyan lesz, mintha sose is létezett volna. Ha volna rá ideje, hogy az igazi életet élje, amit ön szeretne, egészen más ember volna. Minden, amire tehát önnek szüksége van, az idő. Igazam van?

– Éppen ezen gondolkodtam az imént – mormogott Fusi úr, és megborzongott, mert a csukott ajtó ellenére is egyre hidegebb lett.

Na, látja – felelt a szürke úr, és elégedetten szippantott apró szivarjából.

– De honnan vegye az ember az időt? Éppenséggel takarékoskodnia kell vele. Ön, Fusi úr, egészen felelőtlen módon pazarolja az idejét.

Egy kis számítással bebizonyítom önnek.

Egy perc, az ugye hatvan másodperc. Egy óra meg hatvan perc. Tud követni? – Természetesen – mondta Fusi úr. Az XYQ/384/b. számú ügynök szürke ceruzával a tükörre írta föl a számokat. – Hatvanszor hatvan, az háromezer-hatszáz. Tehát egy óra az háromezer-hatszáz másodperc. Egy nap huszonnégy órából áll, vagyis háromezer-hatszázszor huszonnégy, az annyi, mint nyolcvanhat ezernégyszáz másodperc naponta. Egy év viszont, mint tudjuk, háromszázhatvanöt nap.

Az akkor nem kevesebb, mint harmincegymillió ötszázharminchatezer másodperc évenként. Vagy háromszáztizenötmillió-háromszázhatvanezer másodperc tízévenként. Mit gondol, Fusi úr, mennyi az ön élete?

– Hát – hebegett Fusi úr zavartan –, gondolom, elélek úgy hetven-nyolcvan évig, ha Isten is úgy akarja.

– Rendben – folytatta a szürke úr –, vegyünk a biztonság kedvéért hetven évet. Ez akkor annyi volna, mint háromszáztizenötmillió háromszázhatvanezer szorozva héttel. Ennek eredménye kétmilliárd-kétszázhétmillió-ötszázhúszezer másodperc.

Fölírta ezt a számot a tükörre: 2 207 520 000 másodperc

Többször aláhúzta, s azt magyarázta: – Ennyi tehát az ön vagyona, Fusi úr, ennyi áll rendelkezésére. Fusi úr nyeldekelt, kezével a homlokát simítgatta.

Ez a szám megszédítette. Sohase hitte volna, hogy ennyi a vagyona.

Igen – bólintott az ügynök, s megint szívott apró, szürke szivarján –, tekintélyes summa, ugyebár? De nézzük tovább. Hány éves ön, Fusi úr?

Negyvenkettő – dadogta a fodrász, s hirtelen bűntudatot érzett, mintha kettőt letagadott volna.

Mennyit alszik átlagban éjszakánként? – faggatta tovább a szürke úr.

Mondjuk, nyolc órát – vallotta be Fusi úr. Az ügynök villámgyorsan számolt. A ceruza hirtelen nyiszorgott a tükrön, Fusi úrnak libabőrös lett a háta.

Negyvenkét év, naponta nyolc óra, ez máris annyi, mint négyszáznegyvenegymillió-ötszáznégyezer. Ezt az összeget alighanem joggal tekinthetjük elveszettnek. Mennyit kénytelen naponta a munkára áldozni, Fusi úr?

Szintén nyolcat, úgy nagyjából – szólt elbizonytalanodva Fusi úr.

Vagyis ugyanezt az összeget még egyszer föl kell vezetnünk a mínusz számlára – folytatta az ügynök kíméletlenül. Namármost bizonyos időt abból a szükségszerű tényből következően is elveszít, hogy táplálkozik. Mennyi időt szán a napi étkezéseire?

Nem tudom pontosan – mondta riadtan Fusi úr –, talán két órát?

Annyi nekem kevésnek tetszik – mondta az ügynök –, de egyenlőre vegyük ennyinek, az akkor évente száztízmillió háromszázhetvenhatezret eredményez.

Menjünk tovább! Egyedül él idős édesanyjával, mint tudjuk. Naponta egy órát szentel az idős asszonynak, vagyis ott ül nála, beszélget vele, habár süket, és alig hallja önt. Elveszett idő tehát: kitesz ötvenötmillió száznyolcvannyolcezret. Van továbbá fölösleges módon egy papagája, a gondozása naponta negyedórájába kerül önnek, ez átszámítva tizenhárommillió-hétszázkilencvenhétezer.

De hát... – vetette volna közbe szinte könyörögve Fusi úr.

Ne szakítson félbe! – szólt rá az ügynök, aki egyre gyorsabban és gyorsabban számolt. – Mivel az édesanyja nyomorék, önnek kell a háztartási munkát végeznie. Be kell vásárolnia, cipőt tisztítania, és hasonló teendőket ellátnia. Mennyi idejébe kerül ez naponta?

Talán egy óra, de...

Ez további ötvenötmillió-száznyolcvannyolcezer, amit elveszít, Fusi úr. Tudjuk továbbá, hogy hetenként egyszer moziba megy, hetenként egyszer a dalárdába, hogy törzsasztala van, ahova hetente kétszer ellátogat, s a többi napokon a barátaival találkozik, vagy néha egy-egy könyvet elolvas. Egyszóval, haszontalan dolgokkal üti agyon az idejét, méghozzá naponta legalább három órát, ez százhatvanötmillió ötszázhatvannégyezer... Nem jól érzi magát, Fusi úr?

Nem – felelte Fusi úr –, bocsásson meg, kérem...

Mindjárt végzünk – mondta a szürke úr. – De életének egy különös fejezetét még szóvá kell tennünk. Önnek ugyanis ez a kis titka is megvan, tudja, ugye? Fusi úrnak vacogni kezdett a foga, annyira érezte a hideget.

Erről is tud? – mormogta erőtlenül. – Azt hittem, rajtam és Daria kisasszonyon kívül...

A mi modern világunkban – szakította félbe az XYQ/ 384/b. számú ügynök – a titkoknak már semmi keresnivalójuk. Nézze a dolgokat egyszer tárgyilagosan és reálisan, Fusi úr! Válaszoljon egy kérdésemre: feleségül óhajtja venni Daria kisasszonyt?

Nem – mondta Fusi úr –, hiszen nem megy...

Nagyon helyes – folytatta a szürke úr –, Daria kisasszony egy életre a tolószékéhez lesz kötve, mivel a lába nyomorék. Ennek ellenére naponta félórát tölt nála, hogy virágot vigyen neki. Miért? –

Annyira örül mindig – válaszolt Fusi úr könnyekkel küszködve.

De józanul szemlélve – szólt az ügynök – ez önnek kárba veszett idő, Fusi úr. S egybefoglalva máris huszonhétmillió ötszázkilencvennégyezer másodperc. S ha hozzávesszük, hogy önnek szokása minden este lefekvés előtt negyedórát elüldögélni az ablaknál s az eltelt napon gondolkodni, akkor kijön az alább leírandó summa, vagyis tizenhárommillió hétszázkilencvenhétezer.

Most lássuk, mennyi marad önnek, Fusi úr. A tükrön a következő számoszlop állt:

Alvás 441 504 000 másodperc

Munka 441 504 000 másodperc

Táplálkozás 110 376 000 másodperc

Édesanyja 55 188 000 másodperc

Papagáj 13 797 000 másodperc
Bevásárlás stb. 55 188 000 másodperc

Barátok, dalárda stb. 165 564 000 másodperc

Titok 27 594 000 másodperc

Ablak 13 797 000 másodperc

Összesen 1 324 512 000 másodperc

Ez az összeg – mondta a szürke úr, és olyan keményen ütött szürke ceruzájával a tükörre, hogy revolverlövésnek hangzott –, ez az összeg tehát az az idő, amit eddig már elvesztett. Mit szól hozzá, Fusi úr?

Fusi úr semmit se szólt. Leült a sarokban egy székre, s zsebkendőjével törölgette a homlokát, mivel a dermesztő hideg dacára verejtékezett.

A szürke úr komolyan biccentett. – Bizony, helyesen látja – mondta –, ez eredeti vagyonának máris több mint a fele, Fusi úr. De most lássuk, mi maradt meg voltaképpen önnek a negyvenkét esztendőből.

Egy év, az harmincegymillió-ötszázharminchatezer, mint tudja. Ha ezt beszorozzuk negyvenkettővel, lesz egymilliárd-háromszázhuszonnégymillió-ötszáztizenkétezer.

Leírta ezt az összeget az elveszett idő alá: Eltette írószerszámát, hosszabb szünetet tartott, hogy a sok nulla látványa kell hatással legyen

Fusi úrra. Hatott is. – Ez hát egész eddigi életem mérlege – gondolta összezúzva Fusi úr. Annyira hatással volt rá a számítás, amely hajszálpontosan stimmelt, hogy szó nélkül elfogadta.

S a számítás bizony jó volt. Egyike volt ez a trükköknek, amivel a szürke urak ezer alkalommal becsapták az embereket.

Nem gondolja, hogy így nem gazdálkodhatik tovább, Fusi úr? – ragadta az XYQ/384/b. számú ügynök ismét behízelgő hangon magához a szót.

Nem akarna inkább elkezdeni takarékoskodni? Fusi úr némán bólintott, ajka közben kékre fagyott.

Ha például már húsz évvel ezelőtt elkezdte volna – visszhangzottak Fusi úr fülében az ügynök hamuszín szavai –, ha naponta legalább egy órát megtakarított volna, most huszonhatmillió-kétszáznyolcvanezer másodperc vagyona lenne.

Ha két órát megtakarít, az persze ennek a duplája, tehát ötvenkétmillió-ötszázhatvanezer. És mondja meg, Fusi úr, mi az a két vacak óra egy ekkora összeg láttán?

– Semmi – kiáltott föl Fusi úr –, nevetséges apróság!

Örülök, hogy belátja – folytatta közönyösen az ügynök. – S ha mármost kiszámítjuk, hogy ilyen föltételekkel mennyit takarít meg további húsz év alatt, olyan busás summa jönne ki önnek, mint százötmillió-százhúszezer másodperc. Ez a tőke állna hatvankét éves korában szabadon az ön rendelkezésére.

Nagyszerű ! – dadogta Fusi úr, és tágra nyitotta a szemét. – Várjon még – folytatta a szürke úr –, ez még nem minden! Mi, vagyis az Időtakarék, nem csupán őrizzük az ön számára az ön idejét, de kamatot is fizetünk önnek. Ez annyit jelent, hogy a valóságban még sokkal több volna a vagyona. –

Mennyivel több? – kérdezte levegőért kapkodva Fusi úr.

Ez teljesen önön múlik – magyarázta az ügynök –, attól függ, mennyit takarítana meg, és mennyi ideig hagyná letétben nálunk.

Letétben? – érdeklődött Fusi úr. – Ez mit jelent?

Nos, egyszer – vélte a szürke úr. – Ha a megtakarított időt öt évnél korábban nem kéri vissza tőlünk, mi ugyanazt a summát még egyszer kifizetjük önnek. Az ön vagyona ötévenként megkétszereződik, érti? Tíz év után már a négyszerese volna az eredeti összegnek, tizenöt év után a nyolcszorosa és így tovább. Ha húsz esztendővel ezelőtt elkezdi, hogy naponta két órát megtakarít, akkor önnek élete hatvankettedik évében, vagyis összesen negyven év után az addig megtakarított időnek a kétszázötvenhatszorosa állna a rendelkezésére. Ez annyi volna, mint huszonhatmilliárd-kilencszáztízmillió-hétszázhúszezer. Még egyszer el vette a szürke ceruzát, s fölírta az összeget a tükörre: 26 910 720 000 másodperc

Láthatja ön is, Fusi úr – mondta, s először jelent meg gyér mosoly az ajkán –, több mint tízszerese volna eredeti életidejének. S mindez napi két óra megtakarítással. Gondolja meg, nem előnyös ajánlat-e?

De bizony az! – mondta kimerültén Fusi úr. – Kétségtelenül az! Szerencsétlen flótás vagyok, hogy nem kezdtem már el régen takarékoskodni. Csak most látom be, s meg kell vallanom: kétségbe vagyok esve.

Erre igazán semmi oka – válaszolt gyöngéden a szürke úr –, ha akarja, még ma elkezdheti. Meglátja, megéri.

Mi az hogy akarom! – kiáltott föl Fusi úr. – Mit kell tennem?

De barátom – felelt az ügynök, s fölvonta szemöldökét –, csak tudja, hogyan takarékoskodjék az idővel? Például dolgozzék egyszerűen gyorsabban, s minden fölöslegessel hagyjon föl. Félóra helyett csupán negyedórát szánjon egy-egy vendégre. Mellőzze az időt rabló társalgást. Idős édesanyjával az eddigi egy órát kurtítsa meg félórára. Legjobb, ha beadja egy jó meg olcsó otthonba, ahol gondját viselik, ezzel már napi egy egész órát nyer. Takarítsa el innen ezt a haszontalan papagájt!

Daria kisasszonyt eztán legföljebb kéthetenként látogassa, ha egyáltalán muszáj. Iktassa ki a napi negyedóra visszapillantást, s mindenekelőtt ne fecsérelje idejét, ami olyan drága, fölösleges dalárdázásra, olvasásra, úgynevezett barátokra. Mellesleg azt ajánlom önnek, akasszon egy nagy, jól járó órát az üzletébe, hogy pontosan ellenőrizhesse az inasa munkaidejét.

Nos, jó – vélte Fusi úr –, mindezt megtehetem, de az idő, amit ezzel megtakarítok, az idővel mit kezdjek? Letétbe kell helyeznem? Hol? Vagy én őrizzem? Hogyan megy végbe ez az egész?

Emiatt ne fájjon a feje – mondta a szürke úr, s ajkán megjelent a második vékonyka mosoly. – Ezt bízza ránk. Nyugodt lehet, szemernyit se veszítünk el az ön megtakarított idejéből. Majd észre fogja venni, hogy nem marad fölöslege.

Nos, jó – mondta Fusi úr elképedve –, megbízom önökben. – Nyugodtan tegye, barátom – mondta az ügynök, s fölállt.

Ezennel tehát az Időtakarék nagy közösségének új tagjaként üdvözölhetem. Ön mostantól valóban modern és haladó férfiú, Fusi úr. Gratulálok! Vette a kalapját és a táskáját.

Egy pillanat – mondta Fusi úr. – Nem kellene valamiféle szerződést csinálnunk? Nem kell semmit se aláírnom? Nem adnak valami dokumentumot?

Az XYQ/384/b. számú ügynök megfordult az ajtóban, s kicsit kelletlenül méregette Fusi urat.

Minek? – kérdezte. – Az időtakarékosság nem hasonlítható semmilyen más takarékossághoz. Ez abszolút bizalom dolga, mindkét részről! Nekünk elég az ön szava. Az megmásíthatatlan. Mi pedig gondoskodunk az ön takarékáról. Hogy mindazonáltal mennyit takarít meg, az önön múlik. Mi semmire se kényszerítjük. Isten önnel, Fusi úr! Ezzel az ügynök előkel szürke kocsijába szállt, s elrobogott.

Fusi úr utánabámult, s a homlokát dörgölte. Lassan kezdett fölmelegedni, de rosszul volt, betegnek érezte magát. Az ügynök apró szivarjának kék füstje még soká ott s lebegett a helyiségben, s nem akart távozni. Csak amikor a füst már eloszlott, lett Fusi úr valamivel jobban. De ahogyan a füst ritkult, úgy halványodtak a számok a tükrön. S amikor végül egészen eltűnt a füst, a szürke látogató emléke is kitörlődött Fusi úr emlékezetéből

a látogatóé, de nem a megállapodásé! Azt Fusi úr magáévá tette. A fogadalom, hogy takarékoskodik az idejével, úgy benne csimpaszkodott a lelkében, mint horog a halban. S aztán jött az első vendég ezen a napon. Fusi úr mogorván kiszolgálta, mellőzött minden fölös kedvességet, hallgatott, s valóban félóra helyett húsz perc alatt elkészült. Ugyanígy volt eztán minden vendéggel. A munkája ilyenformán már csöpp élvezetet se okozott neki, de hát az nem is volt fontos. Az inasa mellé még két segédet is beállított, s nagyon ügyelt, egy percet se vesztegessenek el. Minden kézmozdulat pontos terv szerint ment végbe.

Fusi úr üzletében mostantól a következőtábla volt kifüggesztve: A MEGTAKARÍTOTT IDŐ KÉTSZERES IDŐ !

Daria kisasszonynak szűkszavú, tárgyilagos hangú levelet írt, hogy idő hiánya miatt eztán sajnos nem látogathatja. A papagáját eladta egy állatkereskedésnek. Anyját egy jó, de olcsó otthonba dugta, s havonta egyszer meglátogatta. S minden egyébben is követte a szürke úr tanácsait, hiszen azokat már úgy tekintette, mint saját elhatározásait. Egyre idegesebb és nyugtalanabb lett, mert egyvalami különös volt: mindabból az időből, amit megtakarított, neki valóban semmi se maradt. Rejtélyes módon egyszerűen eltűnt, s többé nem volt. Napjai eleinte észrevétlenül, később nagyon is észrevehetően rövidültek.

Észbe se kapott, máris elmúlt a hét, a hónap, az esztendő, s a következő, aztán meg az arra következő esztendő . Mivel a szürke úr látogatására nem emlékezett, kérdőre kellett volna vonnia komolyan önmagát, hova lett ez a sok idő . De ezt, akárcsak a többi idő takarékos, nem tette meg. Mintha valami vak eszeveszettség szállta volna meg. S ha olykor rémülten vette észre, hogyan rohannak, száguldanak el napjai, utána annál konokabbul takarékoskodott.

Nemcsak Fusi úr járt így, hanem sokan a nagy város lakói közül. Naponta szaporodtak, akik már egyebet se tettek, mint az idővel takarékoskodtak. S minél többen lettek, annál inkább nőtt a követőik száma, hiszen azok is, akik eleve nem akartak, kényszerűen a nagyobb résszel tartottak.

A rádióban, a televízióban, az újságokban naponta szó esett az újabb s újabb időmegtakarító berendezések előnyeiről, dicsérték őket, mint az emberi szabadság és az "igazi" élet megteremtőit.

A házak falán, a hirdető oszlopokon plakátok jelentek meg, rajtuk mindenféle ábrázolása a boldogságnak.

A képek alatt fényes betűkkel: IDŐTAKARÉKOSSÁGÉ A SIKER! vagy: IDŐTAKARÉKOSSÁGÉ A JÖV ! vagy: SZÉPÍTSD MEG ÉLETEDET – TAKARÉKOSKODJ IDŐDDEL!

A valóságban azonban minden másképpen festett. Bár az időtakarékosok jobban öltöztek azoknál, akik az amfiteátrum környékén laktak. Több pénzt kerestek, s többet is tudtak költeni.........

Már nem tudtak igazán ünnepelni, se vidáman, se komolyan. Álmodozni nekik szinte bűnténynek számított. Legkevésbé azonban a csöndet viselték el. Ha csönd volt, félelem szállta meg őket, mert megsejtették, valójában mi is történt az életükkel. így hát zajt csaptak, ahol a legparányibb csöndet sejdítették. Ez persze nem vidám lárma volt, mint, mondjuk, a játszótér lármája,

hanem dühödt és rosszkedvű, s mindez napról napra jobban megtöltötte a nagy várost. Hogy valaki szívesen, netán munkája iránti szeretetből is dolgozhat, az már eszükbe sem jutott, az már nem számított – ellenkezőleg, ez csak hátráltatta őket. Fontos csupán az volt, hogy minél rövidebb idő alatt minél többet dolgozzanak.

A munkahelyeken, a nagy üzemekben és irodaházakban, éppen ezért táblák függtek, rajtuk ez állt: AZ ID KINCS – NE VESZTEGESD! vagy: AZ ID PÉNZ – TAKARKOSKODJ!

Hasonló táblák függtek a főnökök íróasztala fölött, az igazgatói székek mögött, az orvosok várótermében, az üzletekben, éttermekben, áruházakban, még az iskolákban, óvodákban is. Egyetlen hely sem volt kivétel. S végül a nagy város látványa is mindjobban átalakult. A régi negyedeket lebontották, új házakat építettek, ezekről mindent elhagytak, amit fölöslegesnek véltek. Takarékoskodtak azzal is, hogy olyan házakat építsenek, amilyenek illenének a bennük lakó emberekhez; így ugyanis csupa különböző házat kellett volna építeniük. Sokkal olcsóbb és idő takarékosabb volt egyforma házakat építeni.

A nagy város északi részében már hatalmas új lakónegyedek terpeszkedtek. A sokemeletes bérkaszárnyák végtelen sorban húzódtak, olyan egyformák voltak, akár a tojások. S mivel minden ház egyforma volt, természetesen az utcák is egyformák voltak. S ezek az egyenutcák nőttek és nőttek, terjeszkedtek zsinóregyenesen a horizontig – a rend sivataga voltak!

S pontosan így zajlott az emberek élete is, akik itt éltek: zsinóregyenesen a horizontig! Itt minden hajszálra ki volt számítva és megtervezve, minden centiméter és minden pillanat. Senki se akart rádöbbenni, hogy valójában nem időt, valami egészen mást takarít meg. Senki se akarta tudomásul venni, hogy élete egyre szegényebb, egyre sivárabb és hidegebb lesz.

A gyerekek azonban nagyon is megérezték, mert rájuk már senkinek nem volt ideje. De az idő élet. S az élet a szívben lakik. S minél tovább takarékoskodtak vele az emberek, annál kevesebb maradt nekik.

/Michael Ende - Momo (részlet)/

A könyvet itt letőltheted:http://belsoszepseg.hu