Wass Albert - Karácsonyi mese /novellarészlet/

Nagyapánk ott ült szokott helyén a kandalló mellett, s olykor egy-egy
bükkfahasábot vetett a sziporkázó tűzre. A szűzdohány füstje kék felhőbe
burkolta pipázó alakját ott a nagyszoba végiben, s ezüstös szakállán olykor
megcsillant a láng.
Mi gyermekek a mennyezetig érő, gyertyafényben izzó karácsonyfa körül
álltunk elfogódottan és izgalomtól elmeredt szemmel, és sóvár pillantásokat
vetve a karácsonyfa alatt fölhalmozott ajándékokra, hűségesen elénekeltük a
Mennyből az angyal összes verseit. Ének után apám fölolvasta a betlehemi
csillag történetét a Bibliából, elmondtuk közösen a karácsonyi imádságot, s
azzal nekiestünk a játékoknak, akár karámba szorított birkanyájnak az éhes
farkascsorda.
Kis idő múltával nagyapánk megszólalt ott a kandalló mellett a maga érdes
vénember-hangján:
- Aztán tudjátok-é - kérdezte -, hogy miképpen keletkezett tulajdonképpen a
karácsony?
- Akkor született a Jézus Krisztus - felelte Margit húgom okosan, új
babaháza előtt térdepelve, s nagyapánk bólintott rá.
- Ez igaz - mondta -, mert hogy ő volt az Úristen legnagyobb karácsonyi
ajándéka az emberi világ számára. De maga a karácsony már régen megvolt
akkor. Ha ideültök mellém a tűzhöz, elmondom, hogyan keletkezett.
Köréje gyűltünk a szőnyegre, mindegyikünk valami új játékot cipelve magával,
s figyelmesen lestük a száját, mert nagyapánk nagyon szép és érdekes meséket
tudott ám.
- Hát az úgy volt - kezdte el, miután nagyot szippantott a pipájából -, hogy
réges-régen, amikor Noé apánk unokái megépítették volt a Bábel tornyát, s
annak ledőlte után nem tudták megérteni egymást többé, mert az önzés
összezavarta a nyelvüket, az irigység és az elfogultság egyre jobban és
jobban kezdett elhatalmasodni ezen a földön. Aki nem volt olyan ügyes, mint
a szomszédja, azt ölte az irigység, hogy a másiknak szebb háza van. Aki rest
volt megművelni a földjét, az irigyelte azt, akinek szebb búzája termett, s
mikor az irigykedés már igen-igen elhatalmasodott az embereken, akkor
megszületett belőle a gonoszság. A rest lopni kezdett, a tolvaj gyilkolni, s
a kéregető rágyújtotta jótevőjére a házat. Addig-addig, hogy egy napon aztán
az Úristen odafönt az égben megsokallotta az emberek gonoszságát, s rájok
szabadította a sötétséget és a hideget.
A nap eltűnt az égről, a vizek befagytak, s a rablógyilkos számára nem
termett többé semmi az elrablott földön. Nagy fázás, éhezés és pusztulás
következett ebből az egész emberi világra. Mikor pedig már közeledett erősen
az idő, amikor minden emberi életnek el kellett volna pusztulnia a földön,
az Úristen odaintette maga mellé kedvenc angyalát, a Világosságot, és ezt
mondta neki: "Erigyj le, hű szolgám, s nézz körül a földön, melyet
gonoszsága miatt pusztulásra ítéltem. Vizsgálj meg minden embert, asszonyt
és gyermeket, s akiben még megtalálod egy csöpp kis nyomát a jóságnak, annak
gyújtsál gyertyát a szívében. Én pedig majd az utolsó előtti napon alánézek
a földre, s ha csak egy kicsike világosságot is látok rajta, megkönyörülök
az emberi világon, s megváltoztatom az ítéletet, amit kiróttam rája."
Ezt mondta az Úristen, s a Világosság angyala alászállott a földre, hogy
teljesítse a parancsot.
A föld sötét volt és hideg. Mint a csillagtalan, zimankós téli éjszaka,
olyan. Az emberek tapogatódzva jártak az utcákon, s akinek még volt egy
darabka száraz, fagyott kenyere, az elbújt vele a pincék mélyére, hogy ne
kelljen megossza mással. Egy birkabőr bundáért meggyilkolta apját a fiú, s
akinek még tűz égett a kemencéjében, az fegyverrel őrizte szobája melegét a
megfagyóktól. Az angyal nagyon-nagyon elszomorodott, hogy hasztalan járta az
emberi világot, mert nem talált benne sehol egy fikarcnyi jóságot sem.
Lassanként kiért a városból, s ahogy a dűlőúton haladt fölfele a hegyek
irányába, egyszerre csak összetalálkozott a sötétben egy emberrel, aki egy
döntött fát vonszolt magával kínlódva. Kiéhezett, sovány ember volt, s csak
szakadt rongyok borították a testét, de mégis húzta, vonszolta magával a
terhet, bár majdnem összeroskadt a gyöngeségtől. "Minek kínlódsz ezzel a
fával? - kérdezte meg az angyal. - Hiszen ha tüzet gyújtanál belőle magadnak
itt, ahol állsz, megmelegedhetnél mellette."
"Jaj, lelkem, nem tehetem én azt - felelte az ember. - Asszonyom s kicsi
fiacskám van otthon, kik fagynak meg, s olyan gyöngék már, hogy idáig nem
jöhetnének el. Haza kell vigyem nekik ezt a fát, ha bele is pusztulok." Az
angyal megsajnálta az embert, és segített neki a fával, s mivel az
angyaloknak csodálatos nagy erejük van, egyszerre csak odaértek vele a
sárból rakott kunyhóhoz, ahol a szegény ember élt.
Az ember tüzet rakott a kemencében, s egyszeriben meleg lett tőle a kicsi
ház, s míg egy sápadtra éhezett asszony s egy didergő kisfiú odahúzódtak a
tűz mellé melegedni, az angyal meggyújtott egy gyertyát az ember szívében,
mert jóságot talált abban.
"Édesanyám, éhes vagyok..." - nyöszörögte a gyermek, s az asszony benyúlt a
rongyai közé, elővett egy darab száraz kenyeret, letörte az egyik sarkát, s
odanyújtotta a gyermeknek. "Miért nem eszed meg magad a többit? - kérdezte
az angyal. - Hiszen magad is olyan éhes vagy, hogy maholnap meghalsz." "Az
nem baj, ha én meghalok - felelte az asszony -, csak legyen, mit egyék a
kicsi fiam." S az angyal ott nyomban meggyújtotta a második gyertyát is, és
odahelyezte az asszony szívébe.
A gyermek leharapott egy kis darabot a kenyér sarkából, aztán megszólalt:
"Édesanyám, elhozhatom két kis játszótársamat a szomszédból? Ők is éhesek, s
nincs tűz a házukban. Megosztanám velük ezt a kis kenyeret meg a helyet a
tűznél!" Az angyal pedig meggyújtotta a harmadik gyertyát is, és odaadta a
kisfiúnak, aki boldogan szaladt ki a gyertyával a sötét éjszakába, hogy
fénye mellett odavezesse kis társait a tűzhöz és a kenyérhez.
S pontosan ekkor érkezett el az utolsó előtti nap, és az Úristen alánézett a
földre, s a nagy-nagy sötétségben meglátott három kis pislákoló
gyertyalángot. És úgy megörvendett annak, hogy az angyal mégis talált
jóságot a földön, ha nem is többet, csak hármat, hogy azon nyomban
megszüntette a sötétséget, visszaparancsolta a napot az égre, s
megkegyelmezett az emberi világnak.
S azóta minden esztendőnek a vége felé az Úristen emlékeztetni akarja az
embereket arra, hogy a gonoszság útja hova vezet, s ezért ősszel a napok
rövidülni kezdenek, a sötétség minden este korábban szakad alá, és minden
reggel későbben távozik, hideg támad, és befagynak a vizek, s a sötétség
uralma lassan elkezdi megfojtani a világot. Mi emberek pedig megijedünk, s
eszünkbe jut mindaz a sok rossz, amit elkövettünk az esztendő alatt, és
amikor eljön a legrövidebb nap, és a Világosság angyala alászáll közénk
jóságot keresni, egyszerre mind meggyújtjuk a karácsonyfák gyertyáit, hogy
az Úristen, ha alátekint, fényt lásson a földön, s megbocsássa a bennünk
lévő jó miatt a bennük lévő rosszat.
- Ez a karácsony igazi meséje - fejezte be nagyapánk ott a kandalló mellett
azon a régi-régi karácsonyestén -, én pedig azért mondottam el nektek,
gyerekek, hogy megjegyezzétek jól, és emlékezzetek reá. Mert ez a mi emberi
világunk újra építeni kezdi a Bábel tornyát, melyben egyik ember nem értheti
meg a másikat, jelszavakból, hamisságokból, elfogultságokból és
előítéletekből, s jönni fog hamarosan az irigység is, a rosszindulat, meg a
gonoszság, melyek miatt az Úristen újra pusztulásra ítéli majd az embert.
Tolvajlás és gyilkosság fog uralkodni a földön, s ha a nyomorúság és a nagy
sötétség rátok szakad majd, akarom, hogy emlékezzetek: csak a szívetekben
égő gyertya menthet meg egyedül a pusztulástól.
(Karácsonyi üzenetek, Kráter Kiadó, 2003;
vagy Költő és a macska Kráter Kiadó, 2001.)